Majdhogynem irreális szitokszóként működő embléma-fogalmunk, a (poszt)-posztmodern kezdi a fiatal középnemzedék praxisában szép nyugodtan, mind az elfogultságtól, mind a gáncstól függetlenül kiteljesíteni perspektivikus erejű, egyszersmind hagyománykompatibilis változatait. Az egyik ilyenfajta és - inkább többé, mint kevésbé – harmonikus teljesítménnyé mára Prágai Tamás költészete fejlődött az újabb magyar irodalomban. Az olvasó most a szerző második verseskönyvét tartja a kezében, amely kilenc naptári évvel követi a Madarak útján címmel megjelent elsőt. Kilenc év alkotóilag hatalmas időszakadék; aligha meglepő tehát, hogy közben jól mérhető, éspedig véleményem szerint kedvező változások következtek be Prágai versképző módszerében. Újabb munkáiban egyfelől üdítő józansággal száll le a profán mágiájú földre, másfelől sötétvilágos játéktér-kijelölése a korábbinál sikeresebben mutatja meg szellemi tájékozódásának tág koordinátáit, a transzcendenciának mind a felső, mind pedig az alsó szférájával való bátor, korrekt számvetést. Mindamellett Prágai filozófiai-poetológiai értelemben komolyan reflektált lírája garabonciás jelleggel oldott és/vagy dalszerű versbeszéde révén a hagyományos költészet kedvelőinek is élményt kínál.
